Nevezzük nevén a gyermeket

Ennél bénább címet keresve sem találhattam volna a bejegyzésnek, de ha hiszitek ha nem, nem ugrik be jobb. És még apropója is van. :)

Kedvenc kis pernahajdereink köszönik szépen, tökéletesen érzik magukat. Amerre megyünk, jönnek utánunk, mint az árnyék, bújnak, berregnek, és ha neadjisten két perc magányra vágynánk mondjuk a fürdőben, szívszorongató nyivákolással és bezárt ajtó túloldalán történő felugrálással és kilincsbe kapaszkodással tiltakoznak az ellen, hogy bármiből is kihagyjuk őket. :)

Aki kicsit is képben van az életvitelemmel, tudja, hogy hobbista testépítőként odafigyelek, mit eszem és mennyit. Ugye a hétköznapokban könnyen beszerezhető fehérjeforrások közül a célnak leginkább a csirkemell filé felel meg, ebből átlag mércével mérve ipari mennyiséget fogyasztok. Ehhez meg ugye szeletelni, sütögetni, stb. kell, hogy emészthető állapotban kerüljön. Ha valaki nagyon unatkozik, megpróbálhatja megtippelni, mit csinálnak a macskák, miközben az elkészítésével foglalatoskodom a konyhában. :) Nem, rosszabb. Nézik. Szagolnak. Felmásznak a konyhapultra. Kis szerencsével helyből ugrással. Kis szerencse nélkül a nadrágomon kapaszkodnak fel. Osztom nekik a könyörtelen atyai taslikat, de amíg nem fáj nekik annyira, hunyorogva, hátracsapott fülekkel, teljes tudatában annak, hogy éppen a csínyt teszik, nyújtogatják a nyakukat, hátha elérnek és megkaparintanak csak egy aprócska darabot a főnyereménynek számító étekből, mielőtt megelégelem és a grabancuknál fogva áthelyezem őket valahova máshova. :)

Kettejük közül Nimitz a tohonyább. Hatalmas bendője van már most, ezer százalék, hogy felnőtt korára XXL-es méretű lesz. Hubi viszont a virgoncabb, igazi kis vadász. Történt ugyanis, hogy egy nap, miután Manó szépen eleszegetett egy csirkecombot, otthagyta a csontot gyanútlanul a tányérban, mire a kis kandúr felspurizott, lecsapott rá és eliszkolt vele. Amikor pedig megpróbáltuk elvenni tőle, morgott, fújt, csapkodott a karmaival. Védte a zsákmányt. :) Aztán persze a saját mohósága lett a veszte, mert egy nagyobb darab husival elcsábítottuk a csonttól, de abból nem kapott semmit, a szerzeményét pedig közben elvettük tőle. :)

Félelmet nem ismerve küzd egyébként a bögrékkel is, főleg, ha van még az alján egy kis tej. :)

A bevezetésben írtam, hogy van apropója a bejegyzés címének. Ez nemes egyszerűséggel az, hogy hallgatnak a nevükre. :) Először azt hittük, hogy csak azért, mert általában fegyelemzés céljával nevezzük meg őket hangosan, erre odakapják a fejüket, de rövid kísérletezés után kiderült, hogy nem, ha kedvesen, nyugodtan hozzájuk szólunk, akkor is odafordulnak a saját nevük hallatán.

Valamiért nagyon szeretik Manó kozmetikai cuccait leszórni, ha módjukban áll, kinyitni és széthinteni. Az, hogy leborítják a körömlakkokat és egyéb kellékeket, már megszokott dolog, de legutóbb hétig sziporkázott a bundájuk és a nyomukban minden, amihez csak hozzáértek, ugyanis kibontottak két csillámporos fiolát is. Mókás élmény, amikor összesöpörsz a konyhában és a porkupac fele csillog. :)

Viszont, amellett, hogy nagyon virgoncak, képesek olyan nyugodtan elszenderedni, hogy az egy csoda. :) Van egy kedves barátom, aki zenei téren elég tehetséges, ha ír egy-egy újabb művet, mindig átküldi nekem, ha csiszolódjanak picit a dobhártyáim. :) A legutóbb komponált zenéje, amit volt szerencsém meghallgatni, jó hatással volt a macskáimra is. Amíg szépen kúszott a merengős, befelé tekintő hangulatú számocska a fülembe bele, Hubertus abbahagyta az össze-vissza ugrálást, felmászott és összegömbölyödött az ölemben, Nimitz meg csak nézett kifelé az ablakon, holott fél perccel azelőtt még őt sem lehetett lelőni. :)

És van mára egy vendégszereplőnk is, Sanyika, azaz teljes nevén Nagy Sándor. Ő anyósoméknál él, szintén befogadott macsek, igazi kis akaratos gézengúz, nagyon szeret enni, aludni, enni és heverni a kályha mellett, meg persze enni és elterülni, mint a Nagy-Alföld. Ha pedig akar valamit, olyan éktelen nyávogásba kezd, hogy Szénhidrát is megirígyelhetné. :) Viszont nagyon aranyos. Bele tud ülni egy felmosóvödör kosarába és ott képes elaludni. :)

Imádja a tutujgatást is (persze csak amikor éppen nem valami mást akar :).

Valamint akad még itt pár kép, amiket eddig, ha nem csal az emlékezet, nem tettem közzé. :)

Szunyókáló tesók:

Nimitz lábak nélkül. :D

Kamaszodó macsekok

Igen, így van, ide is eljutottunk. :) Kedvenc kismacskáink egyre pofátlanabbak, egyre követelődzőbbek és  az atyai szigor hatása is csak addig tart, amíg látó- illetve hallótávolságon kívül nem érek, nem számít, mennyire seggelem el őket.

A két ifjú titánban tehát tombolnak a hormonok, ami együtt jár a terület megjelölésével. Egyik reggel ennek az örömét közvetlen közelről sikerült megéreznem, miután az edzőtáskám esett áldozatául egy kis csurgatásnak. Ezzel ki is murdelt a szerencsétlen tatyó, mert több mint egy évtizedes szolgálat után olyan szakadt volt már, hogy ha kimosom, tuti nem marad belőle semmi, és még a mosógépet is javíttathattam volna, mert a foszlányai eltömítettek volna benne mindent, ahol víz folyik. :)

A hirtelen megnövekedett bátorságuk azért vicces pillanatokat is eredményezett. :) A kád, amiben úgy szeretnek játszani, egyik oldala fallal érintkezik és csak a kád vékony peremén tudnak sétálni, oldalukkal feszesen a csempéhez simulva. Na, ebből bőven vannak csobbanások. :) Hubi legutóbb úgy esett bele, hogy lesodort magával egy kizárólag díszitési célokat szolgáló gyertyát, majd próbált kimászni, de csurom vizesen nem talált fogást a kád teljesen sima oldalán. Kis rásegítéssel tudott csak kikecmeregni. :) Nimitz ellenben bármikor szívesen belemászik a kádba, tök mindegy, hogy van-e benne víz, vagy éppen üres.

A szennyestartó sem menekült meg a jelöléstől. Amit mosás mosás hátán, és a lakásban található tárgyak, eszközök gondos szeparációja, macskáktól való elzárása követett. :P

Mindemellett pedig be tudnak mászni a szekrényembe. Nincs rajta zárszerkezet, ettől függetlenül azért kell piszkálni, hogy kinyíljon, de megtanulták, hogyan kell. Azon kívül, kirángatták a szekrény felső részéből az oda begyömöszölt függönyt. Ez mindössze azért figyelemreméltó teljesítmény, mert ez a felső kis szekrény kb. 190 cm magasan van, és semmi olyan magaslat nincs a közelében, amin fel tudnának mászni oda. Sunyiban biztos Pókembertől tanulnak, hogy a falon is mászhassanak. :)

Hubi rákapott a száraz tápra, méghozzá annyira, hogy még a fehérjeporos vödrömet is hajlandó volt odébb pofozgatni, hogy a kajás polc alatt hozzáférjen a felnyitott zacskóhoz, amiben tartottuk. De jól kitoltunk vele, átöntöttük egy zárható műanyag dobozba. :)

A tanulság, hogy egy macska sem marad örökre pici és végtelenül ártatlanul aranyos, hanem megnő, és néha bosszantó dolgokat csinál. De ennek ellenére unalmas lenne nélkülük az élet. :)